World War Z – Csapó 1. avagy feljegyzések a frontvonalról

Némi fegyverlefoglalási botrány botrány után elkezdődött a World War Z fogatása hazánkban is. Glasgow után most egy Budapesti konzervgyár épületében.

Egy másik blogger Angel8 aki bekerült a statiszták közé belegyezett hogy ezen az oldalon is közzétehessem a WWZ statisztájaként átélt kalandjait.

Az oldalon tehát amíg a forgatás zajlik időről időre olvashattok arról hogyan is forog a zombiapokalipszis kis hazánkban.

Na de innentől átadom a szót a művésznőnek. 🙂

Ruhapróba.

Időpontot egyeztettünk mára: ruhapróba és egyéb nyalánkságok voltak a mai terítéken. Precízen odaértem a megbeszélt időre, kitöltöttem egy szerződést, (elírták ugyan a nevemet, de aztán korrigáltuk a hibát), aztán egy belső helyiségben lemérték a magasságom, a derék-, csípő-, és mellbőségemet, valamint megkérdezték, hányas cipőt hordok. Még egy kis adminisztráció után átvezettek egy kb. négyszáz négyzetméteres helyiségbe, ahol egymást követték a ruhaszigetek: ruhák vállfákon, tömött sorokban, egymás után; ruhák dobozokban; ruhák kisebb-nagyobb dombokba pakolva. Volt ott minden a kabátoktól kezdve, a pulcsikon keresztül a gatyákig. Kicsit olyan érzés volt, mintha felvásárolták volna a környék összes turijából a teljes kínálatot.

Szerepem szerint én egy orosz lányt / nőt játszom, (ebből azt szűrtem le, hogy túléltem a háborút), ezért iszonyatosan beöltöztettek. Az öltöztető nénim nagyon rendes volt, olyan bakancsot csizmát keresett a lábamra, ami tökéletesen kényelmes lesz a többórás talpaláshoz. Ami a ruházatomat illeti… Izgalmas végeredmény született a 20-25 perces procedúra során. Ha nem jön össze a statiszta-munka, most már tudom, hogyan kell csavargónak öltöznöm… (:

Kaptam egy szürke, hosszú, kötött pulóvert; arra egy kisebb, csuklyás, szintén világosszürke, második pulcsit; egy sötétkék farmert, egy kopott, zöld csizmácskát, egy olajzöld, jobb napokat látott, derékig érő, kapucnis pufidzsekit és egy szürke, baklós, kötött sapkát. Rám adtak még egy mellényt, egy csúnya, farmerszerű kamáslit és egy jobbos kézvédőt. A hab a tortán a fekete színű, halálfejes, hógolyózásra alkalmas kesztyű lett. Ezer éve nem öltöztem ilyen színorgiába… (: Leginkább tényleg egy fázós hontalannak tűnhetek, ha esetleg kimennék a boltba kiflit venni. Izgalmas volt.

Ezután fotók, fotók, fotók, majd visszaöltözés a saját cuccokba. (Back to the black.) Gyűrűket, láncokat, fülbevalókat mellőzni kell, valamint ha elkezdődik a forgatás, smink nélkül kell megjelenni. (Nem mintha most nem így mentem volna.)

A mozgásóra némi “rémült futásban” és “agresszív zombikarózásban” nyilvánult meg. Az első két visítás-sikítás-hörgés után szinte teljesen elment a hangom, így a végére már nem igazán volt erőm kiáltani. Ez van, én inkább a csendben szenvedős, és zombilikvidálós típus vagyok.

A legvégén akadt még egy kis papírmunka, aztán szélnek eresztettek minket, hogy a napokban majd hívnak, hova és mikor kell menni forgatni. Brad Pittet még nem láttam, de talán ami késik, nem múlik. (:

I will survive, fáking zombies! (:

Csapó1

Szomorú tény, hogy egy hűvös őszi pénteken többszáz ember egy fűtetlen gyárcsarnokban múlatja az idejét, ahelyett, hogy a rendes, bejelentett munkahelyén dolgozna. A statiszták négyötöde értelmileg és fizikailag is munkaképesnek számít, és mégis a forgatáson várták a csodát – vagy éppen a forgatástól várták a csodát, nézőpont kérdése. Nem tudom, ez az egész olyan furcsa. A társadalom legkülönbözőbb rétegeiből verődött össze a társaság, tényleg izgalmas és részben szervezett organizmussá nőtte ki magát. Állítólag péntekre megtanulták előre engedni az időseket ebédosztáskor, hogy ne kelljen a hatvan-hetven éves néniknek és bácsiknak kivárni a hosszú sorokat és az esetleg lökdösődő csoportokat, mire megkapják az elemózsiát… Pontos részleteket nem tudok, mivel én csak pénteken csatlakoztam a forgataghoz, de állítólag hét elején történtek efféle apróságok, hogy kis híján letaposták a nyugdíjasokat. Tegnap szerencsére már azt tapasztaltam, hogy szinte úgy kapkodták ki a sorból az időseket, és kísérték a sor elejére, hogy szinte soron kívül kapjanak enni vagy inni. Haladás…

Nem tudom, hogy voltak-e illúzióim a filmgyártással kapcsolatban, de az biztos, hogy a statiszták egy ekkora produkciónál a tápáléklánc legalján helyezkednek el, nagyjából két méterrel a legutolsó, éjszakai műszakos, forgatási helyszínt őrző, köbgyökíkús biztonsági őr alatt…

Hol is kezdjem… Reggel negyed nyolcra kellett odaérni a konzervgyárhoz, nyolcra be is csekkoltam, kaptam belépőkártyát meg papírokat, a hideg ellenére elég jó kedvem volt még, bár nem aludtam ki magam éjjel. A beléptetés után a biztonsági őrök megállítottak, hogy belenézzenek a táskámba: szúró- és vágószerszámot, fegyvert, baltát, hegyes reszelőt kerestek nálam. (Nem is értem… Miért vinnék baltát magammal egy gyárba? Talán odabent nem találok semmi fegyverként használható cuccot? Ezek tényleg ennyire amatőrnek néznek, hogy nem tudok kreatívan felkapni egy vascsövet és azzal tarkón verni valakit? Ráadásul ki az ördög hord magával hegyes végű reszelőt… Nem körömreszelőt, hanem… ráspolyt, bakker… Nem Stolh Buci kiszabadítására készülök, hanem forgatni jöttem…) Na mindegy, az első két mondat után jött a következő jól sikerült kérdés: van-e nálam telefon, fényképezőgép vagy kamera, mert ki kell kapcsolnom. Mondtam nekik, hogy a telefonom ki van kapcsolva, de az iPodom még nincs. Mutatom nekik, hogy milyen gyönyörű darab… Mire a pasik: jó, az nem számít… Uhhh… Csak pislogtam, aztán vad vigyorgásban törtem ki, de elhúztam, mielőtt megkérdezhették volna a jókedvem tárgyát. Idióták… Komolyan csak az a szerencséjük, hogy nem vagyok annyira vakmerő és pofátlan, hogy őket fotózzam le először a jó, az nem számít kis kütyümmel…

Ahogy mindenki becsekkolt, összetereltek minket egy hatalmas gyárcsarnokba, ahol sokáig várakoztunk. Reggelit, valamint kávét és teát adtak, lehetett beszélgetni és szocializálódni. Én leültem egy ötvenes, szakállas pasi mellé, mert nem tűnt egy szószátyár, irritáló alaknak, és nagyjából másfél órán keresztül hallgattunk egymás mellett. Üdítő volt, ugyanis az egész hangár zsongott a sok embertől. Amikor délelőtt felállítottak minket, hogy akkor kezdjük a mókát, kedvesen megköszönte a meditatív hallgatást. Köpni-nyelni nem tudtam, csak nevetve rávágtam neki, hogy ebédnél folytatjuk. (:

Sorbaállás után bejártuk az udvart, illetve udvarokat, mivel ez a gyár rohadt nagy és bizarr helyszínné változott. Az egyik hodályban műhavat gyártottak, a másikban további filmkellékeket: éppen leamortizáltak egy kis Polskit. Becsülettel felgyújtották, hogy élete utolsó napjaiban még roncsként szerepelhessen egy zombifilmben. Szerencsére a füstöt nem felénk fújta a szél.

Ahogy befordultunk egy sarkon, szembetalálkoztunk egy orosz tankkal. Szépen oda lett állítva egy nagyobb gyárépület elé, mintha éppen lőni készülné… Nagyjából még reálisnak is tűnt a díszlet. A tank melletti épület falán hatalmas, kopott, orosz betűk függtek, nem emlékszem pontosan a két szóra, legközelebb levésem magamnak valahova. A tankkal szemközti hangár egyik beugró sarkában három “odafagyott”, (mű)hófehér, alak nyújtózkodott – nem tudtam megállapítani, hogy ők most vagy megfagyott túlélők akarnak lenni, akik már nem jutottak be a biztonságot adó gyárba (ergó nem igazi túlélők, mert nem élték túl), vagy éppen megfagyott zombik, akik nem jutottak be harapni egy jót… Kicsit jobban megközelítve a díszletet, a három szobor mellett, illetve felett egy negyedik, fél szobrot is felfedeztem,aki éppen az ablak alatt tátongó lyukon próbált éppen bemászni, de megfagyott a mozdulatsor közben. (Ez egy csöppet nyúlás a Holnapután c. filmből, nem?) Mindenesetre érdekes látvány volt.

Kicsit távolabb néhány munkás a régi villamoskocsikat festette sárgára a nyugdíjas színű és korú, kopott kék helyett. Ahogy sétáltunk tovább, egy lőtornyot építettek egy nyíltabb terület közepére, nem messze tőle találkoztunk még egy tankkal és néhány kiégett csotrogánnyal. Az egyiket felismertem, egy jobb napokat látott Wartburg volt.

Aztán sétáltunk újabb és újabb köröket, egyszer voltunk egy pincében is, ahol egy percre poros rongyokra kellett lefeküdni, talán azért, hogy lássák, hány fekvő emberrel lehet feltölteni a helyet… Ha túlélő lennék, tuti nem ilyen helyen húznám meg magam amúgy. Lehet, hogy vastagok a falak, de túl sok az ajtó, ami nem éppen zombibiztos. Na mindegy, ne szőrszálhasogassunk.

Ezt követően leporoltuk magunkat, majd tovább sétáltunk néha hármas sorokba rendeződve, néha kisebb-nagyobb horda módjára. Valamikor volt egy kisebb kaszkadőrbemutató is, amiből nem láttam semmit, mert a magasabb emberek elfogták előlem a megkapó látványt.

Volt egy rövid gyakorlójelenet egy focipályányi méretű udvaron, amikor láthatatlan fegyverekkel láthatatlan zombikat kellett elkalapálni, de nem tartott sokáig, még kimelegedni sem volt időnk. Ekkor jegyeztem meg másodszor vagy harmadszor magamnak, hogy a szervezők nem igazán tudnak kommunikálni a tömeggel. Nem jutott el az instrukció a statisztákhoz, így a fele azt sem tudta, mit várnak tőle, mit csináljon, hova álljon, hova menjen, stb. Nem tudom, hogy értékelték a felelős emberkék ezt a negyedórát, de ha engem kérdeznének, szerintem a tragikomédia lenne a legjobb szó rá…

Az ebéd egy hosszabb szünettel járt, nyomokban börtönhangulatom volt a sorbanállástól és helyvadászástól (kajával a kezedben). Higgyétek el, ez nem olyan, mint amikor a menzán viszed a műanyag tálcádat, és a barátaidat keresed a szemeddel, hogy hol foglalják neked a helyet… Itt leülsz a legelső helyre és gyorsan eszel, mert 1. más ül le helyettek a kevés asztalok egyikéhez, 2. ha teketóriázol, esetleg még arrébb is löknek…

Én éppen megálltam a kajával a kezemben (zöldséges krumpli volt sült csirkével, erről mindjárt bővebben), hogy körülnézzek a reménytelen helyzetben, amikor éppen felpattant mellettem egy pasas, hogy nyugodtan üljek a helyére, mert ő végzett és megy kávézni, cigizni. Hat vagy hét idősebb manus mellé / közé ültem be ebédelni, a legtöbbjük a másik menüből kért, így borsos tokányt ettek. Lehet, hogy nekem is azt kellett volna. A zöldséges krumpli sokkal inkább krumplis zöldség volt nulla sótartalommal, és a sült csirke is hagyott némi kívánnivalót maga után. Kívül itt-ott kellemesen feketére égett (semmi gáz, én szeretem a fekete színt, passzol a ruhatáramhoz, meg minden), belül viszont izgalmasan véres volt a csontnál. Ha zombi lettem volna, talán még a csontot is felfalom… Amúgy tényleg ehető volt, már ha kiválogattam a szenes és a nyers részeket. Oké, most el lehet kezdeni fújolni, hogy mekkora sznob meg görény vagyok, hogy még akkor is válogatok, amikor sült csirkecombot tesznek elém, de azért pipihús és pipihús között is van különbség. A bácsikák néztek, ahogy turkálom a kaját, valószínűleg elkönyveltek egy sötét penészvirágnak, akinek aztán semmi sem jó. Az egyik még meg is kérdezte, hogy milyen a csirke, amire csak annyit tudtam kinyögni, hogy ettem már jobbat is. Erre a nyugdíjkörüli, szakállas bácsi megjegyezte mellettem, hogy hát ő sem így készíti a borsos tokányt, ha otthon van… Azt hiszem, ezzel ő is mindent elmondott.

Miután befejeztem, illedelmesen elköszöntem az asztaltársaságomtól, ha már nem kezdtek el hangosan egrecírozni meg hasonlók, visszaköszöntek, én pedig elhúztam az első kukához, hogy kidobjam a műanyag tányéromat, villámat és a maradékot. Utána beálltam a süteményes sorba, de már közben kiszúrt magának a reggeli meditálós, néma pasas, aki odakiáltott nekem, hogy van mellette hely, nyugodtan menjek majd oda hallgatni, ha végeztem a sorban állással. Fánk és isler közül lehetett választani, és én rosszul döntöttem. Ilyen kegyetlen fánkot még nem kaptam soha. Olyan émelyítő cukorszirup volt a belsejében, hogy édesítés nélkül kértem a kávét… (Mondjuk, azt csak és kizárólag nulla cukorral ittam egész nap, mert félig önkiszolgálós a kávésor. A poharat vagy kapod, vagy ha nincs ott senki, akkor csak elveszed, megnyomod a gombot az automatán, annyit csurgatsz a poharadba, amennyit bír a szíved, aztán a tejet úgy önti bele valaki egy lépéssel távolabb, viszont a kockacukrot mindenki saját maga adagolja a pult legvégén KÉZZEL. Ha mostál kezet előtte, ha nem, végigtapogathatod akár az egész doboz kockacukrot… Szóval ezért én inkább cukor nélkül ittam, biztos, ami biztos. Senkitől semmit nem akartam elkapni, még véletlenül sem.)

A néma pasast Mikinek hívják, ötven körüli, a hely szelleméhez híven szakállas, kellemes, jól szituált karakter. Beszélgettünk egy kicsit, kiderült, hogy statiszta volt a Bogriákban is, és azt sokkal jobban szerette, mint ezt a forgatást. A társaság java neki sem volt szimpatikus, de ezen nem is csodálkozom. Ő egész héten forgatott, hétfő óta rángatták, mégis sztoikus nyugalommal ült a padon. Én pedig fél nap után teljesen értetlenül figyeltem, hogy ezt így kell csinálni? Így kell jó filmet forgatni? Áhh…

Ebéd után áttereltek minket egy másik csarnokba, a változatosság kedvéért ennek már ablakai sem voltak, csak alumíniumborítású, orbitális magas és széles falai. Talán két nagy iskolai tornacsarnok is elfért volna benne. Itt három fiatal srác mellé vetődtem, az egyik közülük ugyanúgy pénteken kezdett, mint én, a másik kettő egy nappal korábban jöttek először. Tizenkilenc és huszenegy év közöttiek voltak, úgy gondolták, hogy én is ekörül lehetek, ezért elkezdtek szórakoztatni. Kérdezgették, hogy hova járok suliba, milyen zenét hallgatok, mivel játszok (az iPodon) éppen, de mire kiderült öt-hat évvel idősebb vagyok náluk, már olyan jól elmarháskodtunk, hogy nem számított a dolog. (:

A nap fénypontja mindenképpen az volt, hogy kisebb csoportokba kellett rendeződnünk (kb. egy óra további várakozás után), és egy másik (ugyancsak rohadt nagy és ablaktalan) teremben a kaszkadőrök küzdeni tanítottak minket hungarocellből készül baseball ütővel, 10-15 kg-osnak tűnő, ámde pehelykönnyű kalapáccsal és egyebekkel… Én egy morcos szemű, amerikai kaszkadőrt kaptam, akin látszott, hogy már nagyon tele van a hőcipője a statisztákkal – tudniillik én a legeslegutolsó csoportban jutottam be, mert én a pénteki “maradék” statiszták közé tartozom. Eleinte egy másik, magyar srác fordította nekem, hogy milyen instrukciókat ad, hogyan lóbáljam Thor kalapácsát, de aztán hamar rájöttünk, hogy beszélünk közös nyelvet. (: Nem mondom, hogy nagyszerű voltam, de azt hiszem, a végére egész jól belejöttem. (Mondjuk, egyszerre mindketten magyaráztak nekem, nem tudtam eldönteni, miért: 1. mert annyira béna voltam, hogy szükségesnek érezték a dupla jelenlétet, 2. mert már le sem bagózták a csoport többi tagját, annyira unták az egész napos szopókát, és én voltam az egyik, kevésbé aberráltnak tűnő arc, akivel esetleg érdemes lehet foglalkozni.)

A harcmodorom nyilván hagyott kívánnivalót maga után, viszont elmondhatom, hogy tényleg beleadtam mindent, és úgy mozogtam azzal a nyavalyás hungarocellfegyverrel, mintha dög nehéz lenne, hogy ma komolyan érzem a hátizmaimat! Szóval a gyakorlat elérte a kívánt hatását. Egyébként nem is értem, hogy miért nem egy szimpla baseball ütőt kértem oder kaptam, hiszen azzal van némi tapasztalatom is… Na mindegy. Szóval a legújabb változat szerint nem megkarózni kell a zombikat (majdnem azt írtam, hogy vámpírokat…), hanem elkalapálni. Azt aláírom, nem lehet könnyű színésznek vagy éppen statisztának lenni (főleg huzamosabb ideig), mert annyi bizonytalan tényező alakítja a helyzeteket, hogy lehetetlen őket ép ésszel fejben tartani. Vagy, ami valószínűbb, én vagyok alkalmatlan az efféle feladatokra, munkákra.

Mondjuk, azzal tisztában vagyok általános iskolás korom óta, hogy nincs egy csepp színészi érzékem sem, már ami a színdarabokat és hasonlókat illeti. (Az iskolából lógást és betegség szimulálást természetesen nem ide sorolom, mert azok egyértelműen valós, élet-halál fontosságú mozzanatok voltak, így azokba mindig beleadtam apait-anyait, ezért általában sikerültek az ilyen “előadásaim”.) De például ez… Ez a forgatás, ez a felfordulás… Ez nem igazán nekem való. Túl nagy, túl hangos, túl sok emberrel, túl kevés szervezővel. Egy kalandnak mindenképpen jó, de egy egész életet nem tudnék erre bazírozni.

Jövő héten éjszakai forgatás lesz, és majd telefonálnak, hogy mikorra kell mennem ismét. Ekkor már smink és teljes “menetfelszerelés” várható, szóval kezdődnek az izgalmak. És természetesen, októberhez híven, a talaj menti fagyok. Ha most nem fogok elkapni semmi bacilust, akkor ezek után… soha. (: De állítólag ami nem öl meg, az erősebbé tesz, szóval… hajrá, és pusztuljanak a zombik. (:

Forrás: Angel8 honlapja

http://angel8.hu/wordpress/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: